1910-ben rendkívül látványos volt a Halley megjelenése: csóvája szétterült az égbolt egyharmadán. 1986-ban viszont szabad szemmel alig lesz látható. Műszeres megfigyelése a Földön kívüli térségben annál nagyobb szenzációnak ígérkezik.
A kérdés csak az: sikerül-e az űrszondáknak ép állapotban megközelíteniük az üstököst és ellesniük néhány titkát a nagy sebesség (250 000 km/óra) ellenére, amellyel atmoszférájába behatolnak.
Az űrszondák fő célpontja az üstökös magja - ez a bolygókhoz és holdjaikhoz viszonyítva kis tömegű, szennyes, megjegesedett hólabda - kondenzált gázok és porszemcsék halmaza. A Nap közelében gázok szabadulnak fel a magból, így születik az a látványos optikai jelenség, melyet üstökösnek nevezünk.
A folyamat a következőképpen zajlik le: az elektromos szempontból semleges gázok óriási, ködszerű burokkal veszik körül a magot, ez a kóma. A mag és a kóma alkotja az üstökös fejét. Ennek átmérője meghaladja a 100000 km-t is. A Nap sugárnyomása ionizált atomokból és molekulákból álló, a Nappal ellentétes oldalon egyenes vonalban elhelyezkedő vékony gázfelhőt taszít ki. A felszabaduló porszemcsék szétterülve alkotják az üstökös ív alakú, széles csóváját.
Csillagászok becslése szerint a Halley-üstökös magja mintegy 4-6 kilométer átmérőjű lehet. Körülbelül 10 óra alatt végez egy tengely körüli forgást, s a Naphoz legközelebb eső pontján másodpercenként 15 tonna gázt és 7 tonna port lövell ki. Mindez egyelőre feltevés, közvetlen megfigyelésére a tudománynak eddig nem volt lehetősége.
Pedig az üstökösök - így a Halley is - roppant érdekes égitestek. Feltevés szerint az üstökösmagok több mint négy és fél milliárd évvel ezelőtt jöttek, a naprendszer kialakulásának kezdeti szakaszában, s azóta is mint változatlan formában fennmaradt túlélőjük azoknak a távoli időknek, körülbelül 100 milliárd üstökös létezik és alkot övet a Naptól mintegy 5000 milliárd kilométerre. Anyaguk vegyi és izotopikus elemzése lehetővé tenné annak közvetlen megállapítását, hogy milyen összetételű volt az ős-napmag vagy legalább annak az ősködnek egy része, amelyből a naprendszer kialakult.
Mindemellett a leglátványosabb újdonságot az üstökösmagról készülő felvételek fogják jelenteni. A legaprólékosabb felvételeket elvileg a nyugat-európai Giottónak kell készítenie, tekintve, hogy, ha minden az elképzeléseknek megfelelően fog lezajlani, ez a szonda 1000 kilométernél kisebb távolságban fog elhaladni a Halley magjától, színes felvevő kamerája pedig, az 1 méteres fókusztávolságú teleszkópikus lencsének köszönhetően, 30 méternél közelebbi látótávolságba hozza a tárgy képét.
A két szovjet űrszonda hasonló optikai berendezéssel van felszerelve (szállítójuk, akárcsak a Giotto esetében, Franciaország), de minthogy ezek csak 5000 kilométernyire közelítik meg a Halley magját, nem tudják 100 méternél kisebb látótávolságba hozni a képet.
A japán űrszonda, amellynek tömege sokkal kisebb a másik hároménál - 135 kg, a Giotto 500 kg-jához képest -, sokkal távolabb fog elhaladni a magtól, 10 000 és 100 000 km közötti sávban. Ilyen körülmények között nem kelhet versenyre társaival az üstökösmag fényképezése terén. Tudományos programjának fő pontja az üstököst egymillió kilométeres sugárban körülvevő hidrogén-fényudvar megfigyelése az ibolyántúli sugárspektrumra érzékeny kamerával.
A nagy kérdőjel - mint már szó esett róla - az, hogy mi történik a roppant sebességű találkozás idején. A Giotto ugyanis 68 km/sec, a Planet-A 70 km/sec, a két Vega pedig csaknem 78 km/sec sebességgel (280 000 km/óra) fog száguldani. Mi lesz velük, amikor ezzel a hallatlan sebességgel behatolnak a Nap körül - a bolygók járásával ellentétes irányban - haladó üstököst körülvevő porfelhőbe? A veszély érzékeltetésére elég megemlíteni, hogy egy 0.1 grammos porszemcse 68 km/sec sebesség mellett átlyukaszt egy 8 mm-es alumíniumlemezt. De mivel az űrszondákat nem lett volna célszerű ilyen vagy ennél vastagabb védőburokkal ellátni, könnyű, ám remélhetőleg hatékony réteges megoldást találtak: a külső réteg nem engedi áthatolni a szilárd részecskét, viszont elpárologtatja, a második réteg pedig feltartóztatja a keletkezett gázokat. De ha a védőburok biztonságosnak bizonyul is, megtörténhet például, hogy egy szilárd részecske a Föld felé irányított parabolikus antennát éri, s a közvetítés megszakad. A Nyugat-európai Űrhivatal szakemberei aban reménykednek, hogy a Giotto müködésének esetleges ilyetén megszakadása minél később következik be, miután elég közelről sikerült megfigyelnie a Halley-üstökös magját. Arra semmiképpen sem számítanak, hogy túléli a találkozást. Afféle "műszaki kamikadze" módjára fog elpusztulni.
A találkozás rövid ideig tart - 4 órát a Giotto és 3 órát a két Vega esetében. Ezalatt rendkívül nagy - 40, illetve 65 kbit/sec - sebességgel közvetítik az adatokat.
Az "offenzíva" 1984. december 22. és 28. között kezdődik a két szovjet űrszonda egymást követő indításával. A két Vega 1985. június 14-22. között halad el a Vénusz közelében, légkörében mindegyikük laboratóriumot helyez el, és tömegvonzását kihasználja arra, hogy a Halley felé vezető pályára álljon. Néhány héttel ezután, 1985. júliusának közepén egy Ariane-2 rakéta segítségével pályára helyezik a Giottót. 1985. augusztus 14-én pedig a Planet-A-t is elindítják a Halley-üstökös fogadására.
A különböző időpontokban történő indítás ellenére a négy űrszonda körülbelül azonos időben fogja megközelíteni a célt - 1986. március első felében, amikor a Halley másodszor metszi a Föld pályasíkját - mégpedig a következő sorrendben: Vega-1 és Planet-A, Giotto, Vega-2. És nyolc nap alatt az egész megfigyelés lezajlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése